A szent tűz hordozója (I. rész)

Egy középkori zarándok legendája Selma Lagerlöf nyomán.
I. rész

Sok évszázaddal ezelőtt élt Firenzében egy férfi, akit Raniero di Ranieronak hívtak. Raniero a város legerősebb embere volt. Még siheder korában sok jelét adta erejének. Egyszer egy házban tartózkodott, aminek padlását megrakták gabonával. A gerendák nem bírták a nagy terhet és összeroppanva azzal fenyegettek, hogy a ház összedől. Mindenki kirohant, csak Raniero maradt, és karjait kinyújtva tartotta a tetőt, amíg a többiek alá nem ducolták.
Őt tartották Firenze valaha élt legvitézebb polgárának. Minden zajra kirohant az utcára, annak reményében, hogy belekeveredhet valami verekedésbe. Ha kirántotta kardját nem nézte kik és hányan vannak ellenfelei, vadul nekik esett. Sokszor panaszkodott is Raniero, hogy túl békés város számára Firenze, ő kalandokra, harcokra született.
Nagyszájú ember volt, aki kegyetlen az állatokhoz és durva a feleségéhez. Előbb cselekedett, minthogy gondolkozott volna.
Feleségét Franceskának hívták, aki a bölcs és hatalmas Jacopo degli Ubertinek volt a leánya. Jacopo nem szívesen adta leányát olyan durva emberhez, mint Raniero. Franceska azonban annyira szerelmes volt Ranieronak, hogy apjának meglágyult a szíve. Azonban, amikor belegyezését adta a házasságba, megígértette Ranieroval, ha a felesége már nem bírja mellette, akkor nem foglya megakadályozni, hogy visszatérhessen az atyai házba. Raniero nevetve mondta ? biztos lehetsz abban Jacopo, hogy egy asszonyt sem fogok visszatartani, ha menekülni akar tőlem.
Házasságuk első heteiben igen szépen éltek. Egyszer Raniero kitalálta, hogy a céllövésben fogja magát gyakorolni. Készített egy céltáblát és azon próbálkozott. Amikor néhány nap múlva már olyan ügyesen lőtt, hogy mindig a tábla közepébe talált, nehezebb célpont után nézett. Franceskának volt egy kismadara a ház torncán függő kalitkában. Felesége nagyon szerette a madárkát, de Raniero mégis kiadta szolgájának, eressze ki, hogy azon tehesse próbára ügyességét. El is találta a kis fürjet röptében. Büszke volt lövésére és mindenkinek előtt dicsekedet is vele.
Amikor Franceska megtudta, nagyon elszomorodott és kérdőn tekintett férjére, vajon azért tette-e, hogy őt elszomorítsa. De hamarosan megbocsátott neki és éppen úgy szerette, mint azelőtt.
Nem sokáig tartott ez a felhőtlen időszak. Raniero apósa vászonszövő volt. Nagy műhelyet tartott fenn. Egy napon Raniero a város piacán olyan vásznat fedezett fel, amelyben kendert kevertek a lenhez. Úgy találta, hogy az Jacopo műhelyéből származik. Mindenfelé büszkén híresztelte is felfedezését, még Franceska füle hallatára is. Apósa hiába tisztázta magát, nehezen tudta lemosni magáról a gyanút.
Felesége ismét elkeseredett viselkedésén. Amikor elmondta neki fájdalmát, Raniero értetlenül állt előtte, mert azt hitte, hogy Franceska büszke lesz az ő szemfülességére. Franceska azonban ismét kész volt a megbocsátásra, de már előre rettegett, hogy legközelebb mivel fogja férje megsebezni szerelmüket.
Nem kellett sokáig várnia. Raniero műhelyében volt egy legény, aki vézna volt és egyik lábára sántított. Ez az ifjú szerelmes volt Franceskába. Raniero ezt észrevette és minden alkalmat kihasznált, hogy felesége jelenlétében gúnyt űzzön a legényből. Végül is az nem bírta tovább és egy alkalommal nekiment Ranieronak, aki kacagva félrelökte őt. A legény elkeseredésében kirohant és felakasztotta magát.
Ekkor voltak egy éves házasok és Franceska megrémült, hogy ilyen hamar befészkelte magát szívébe a gyűlölet Raniero iránt. Azon nyomban hazaköltözött apjához, abban reménykedve hátha ez a tette észhez téríti Ranierót.
Amikor apja meglátta, nyomba ott hagyta műhelyét és szolgáinak meghagyta, hogy álljanak fegyverbe, arra az esetre ha veje erőszakkal akarná visszavenni leányát.
Raniero félvállról vette az esetet. Úgy gondolta, hogy felesége hamarosan visszatér hozzá. Néhány nappal később, amikor már az egész városban híre ment annak, ami történt, Raniero elveszítette türelmét. Legszívesebben a törvény erejével kényszerítette volna vissza feleségét, de ezt mégsem tehette adott szava miatt. Legjobbnak látta elmenni abból a városból, ahol ilyen szégyen érte.
Eleinte zsoldosként tengette életét. Miután egyre több hőstettet hajtott végre, a császár lovaggá ütötte.
Mielőtt elhagyta volna Firenzét Raniero, fogadalmat tett a Szent Szűznek, hogy neki ajándékozza a legszebbet és legdrágábbat, amit a csatákban elnyer. Szűz Mária oltára előtt mindig értékes ajándékok hevertek, amelyeket Raniero küldött.
Raniero sokszor gondolt arra, hogy talán egy szép napon Franceska visszatér hozzá, ha látja hőstetteinek fényes bizonyítékait. Kapóra jött neki, hogy Ebben az időben hírdették meg a keresztes hadjáratot. Raniero is felvette a keresztet, és elindult keletnek, hogy még hatalmasabb hőstetteket hajtson végre.

Azon az éjszakán, amikor a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet, nagy ünneplés rendeztek a városon kívüli táborukban. A sátrakban vidám lakomát rendeztek a győzelem örömére.
Raniero sátrából is vidám énekszó hallatszott. Minden oka meg volt, hogy ünnepeljen, ugyanis azon a napon nagyobb tisztességben részesült, mint bárki más. Az ostrom során ő volt, aki Bouillon Gottfried után elsőként jutott be a városba. Amikor a keresztesek a szent sír templomában hálát adtak, ő gyújthatta meg elsőként gyertyáját a szent lángról. Sátrában kis emelvényt épített a gyertyának, hogy ott őrizhesse hőstettének bizonyítékát.
Amikor már jó ideje mulattak, megszólalt Raniero egyik bajtársa. Az már bizonyos ? mondta ? hogy most ne fogod tudni elküldeni a firenzei Madonnának a legdrágábbat, amit a csatában szereztél.
Raniero csodálkozott, hogy ugyan most mi akadályozhatja meg fogadalma teljesítésében.
Hát csak az ? folytatta a társa ? hogy amit ebben a csatában szereztél nem küldheted el Firenzébe, mert az a szent sírnál meggyújtott gyertya lángja.
A lovagok nagy kacagásban törtek ki. Raniero mindenre kész volt csak, hogy véget vessen a gúnyolódásnak. Magához hivatta legkiválóbb csatlósát és megbízta azzal, hogy reggelre kelve induljon Firenzébe a szent lánggal. Az ellenkezett, hogy alig foglya elhagyni a tábort a láng kifog aludni. Ő ilyen tettre nem vállalkozik. Raniero sarokba szorítva érezte magát, ezért így kiáltott: Jól van, akkor majd magam viszem el a lángot a Szent Szűznek.
A lovagok ajkára fagyott a mosoly. Ezzel Raniero elérte, amit akart.
Miért nem nevettek? ? kérdezte ? hiszen ez a cselekedet gyerekjáték lesz egy ilyen lovag számára, mint én.