Gondolatok az „Útról” visszatérőtől (Nagy Róza beszámolója)

Tavaly Karácsony után, orgonazenés áhítatról jövet fogalmazódott meg bennünk a társammal talán először, hogy zarándokútra indulunk. Még nem tudtuk hova és pontosan mikor, de az elhatározás már megszületett. Azt követően nagyon gyorsan történtek az események, az interneten megkerestem a „Gyöngyök útja” zarándokút honlapját, ahol sok információt találtam az úttal kapcsolatban (útvonal, térképek, szálláscímek, telefonszámok). Aztán mintha varázsütésre minden megvilágosodott volna, már tudtam mikor kell indulni, milyen útvonalon és ki lesz a társam. Belső, vagy külső hang irányított, nem tudom ma sem. Nem voltak kételyeim, nem volt bennem bizonytalanság.
Elkezdődött a felkészülés időszaka: az első konkrétum az a zarándokútlevél megvétele volt, melyet az út során esténként gyakran olvasgattunk, majd személyes kapcsolatot kerestem az alapítvánnyal, és Zsófi személyedben nagyon segítőkész, kedves embert volt alkalmam megismerni.

Az Út magyarországi részén sikerült a szállások nagy részére bejelentkezni, de osztrák részen előzetesen nem vettük fel a kapcsolatot senkivel. Összekészítettük a hátizsákot, ez nagyon fontos volt, azért hogy ne vigyünk nehéz terhet.
Május 29-én Pünkösd szombatján ketten indultunk Veszprémből és utunk célállomása Mariazellben volt. Első két nap szinte csak erdőkben, mezőkön, réteken haladtunk a gyöngyökkel jelzett úton, patakon átkelve, lakott települést szinte nem is érintettünk. Olyan volt ez mintha megtisztultunk volna a város zajától, ráhangolódva az útra, belső útkeresésünkre. Utunk további részén is gyönyörű tájakon jártunk, megtapasztalva, hogy a nagy természet részei vagyunk. Már az első naptól kezdve éreztük a támogató erők jelenlétét, akik utunkat kísérték mind végig, mindig abban a formában segítve, amelyre éppen szükségünk volt. Még az első napi kisebb eltévedésünk is segítőleg hatott, vagy hogy reggel még nem tudtuk hol töltjük az ékszakát, de estére tető volt a fejünk felett, természetesen így is kellett ezt megélni, pozitívan fordulni minden felé. A vidámságunk egész úton elkísért, sokat nevettünk, énekeltünk, de volt hogy gondolatainkba merülve róttuk a km-eket. Sokat beszélgettünk az előző napi történésekről, életünk eseményeiről, hol hibáztunk, hol hoztunk jó döntéseket, melyek számunkra a fontos emberi értékek, erények, mit tehetünk mi egyenként, hogy valami jobb legyen a világunkban. Felismerések születtek bennünk, azt gondolom helyére került sok apró mozaik, amelyek a nagy képet alkotják. A legtökéletesebb lelkitárs volt mellettem, akivel teljes őszinteséggel tudtunk bármiről beszélni, bízom benne Ő is így vélekedik.
Utunk során „angyali” emberekkel találkoztunk, akiktől annyi jóságot kaptunk, hogy be sem tudtuk mindet fogadni, különös, és csodálatos volt ezt megtapasztalni, és megtelni az érzéssel. Az öröm és meghatottság könnyeivel sokszor telt meg a szemem.
A helyek ahol jártunk, kolostorok, templomok, mind üzenetet adtak át, a múltból őrzött események hangulatát, szellemiségét, részeseivé válhattunk a történéseknek.
Nem voltak akadályok, fizikai határainkat többször átléptük ugyan, de egy pillanatig sem gondoltuk, hogy fel kellene adni. Az az erő és hit vitt bennünket tovább, amellyel az úton elindultunk.
Magamról tudom írni; az úton valami megváltozott bennem azáltal, hogy megtaláltam valami olyan belső állapotot, amit nem is tudtam csak később, az útról visszatérve megfogalmazni: Ez a LELKI BÉKE
És ebben benne van a nyugalom, szabadság, rend, biztonság, bizalom, szeretet érzése, hazaértem. Ajándékok, amit így egyszerre nagyon ritkán kap meg az ember. Hitemben megerősödve, ezzel a lelki békével tudok a mindennapokban az emberekhez fordulni és az élethelyzetekben helytállni és másoknak átadni valamit abból, amit az úton kaptam.
Azt gondolom, mindenki bátran induljon el az úton, ha elég késztetést érez magában, mert olyan rejtett dolgokra lelhet, melyek mindenkiben benne vannak, és csak nehezen kerülnek a felszínre, mellyel jobbá válhatunk.

Budapest, 2009. augusztus 13.

Nagy Róza