A szent tűz hordozója (II. rész)

Egy középkori zarándok legendája Selma Lagerlöf nyomán.
II. rész

Hajnalban egy csuklyás alak lovagolt keresztül a táboron. Kezében égő gyertyát tartott, nyergének kápájára pedig mindkét oldalon egy csomó gyertya volt erősítve. Csöndesen lovagolt így a szunyókáló őrség sem vette észre távozását. Joppe kikötője felé vette útját. Raniero vidám volt, úgy gondolta játszi könnyedséggel fogja teljesíteni fogadalmát.
A ló megunta a poroszkálást és ügetésbe kezdett. A láng pislogni kezdett, és nem használt neki, hogy a lovag tenyerével igyekezett védeni. Raniero nem akarta, hogy ilyen hamar vége legyen elhatározásának. Megállította lovát és leszállva tépelődött egy darabig. Nemsokára fejéhez kapott és fordítva ült föl a nyeregbe, hogy testével védje a lángot. Így már tempósabban haladhatott, de már tudta, nem lesz olyan egyszerű teljesíteni fogadalmát, mint ahogy azt elsőre gondolta.
Mikor eltávolodott a várostól, teljesen elhagyatottan lovagolt. Egy domb mögül rablók rontottak rá. Rongyos kis csapat volt. Raniero gyorsan felmérte, hogy könnyedén átvághatja rajtuk magát, de ott volt kezében az égő gyertya.
Egyezkedni kezdett velük. Nem bocsátkozik velük harcba, mert szent fogadalom köti. Ha békében tovább mehet, nekik adja mindenét. A haramiák megörültek Raniero ajánlatának. Elvették páncélját, fegyvereit, csak köpenyét és a két csomó gyertyát hagyták meg nála. Paripáját egy vén gebére cserélték.
Raniero úgy folytatta útját, mint egy bolond koldus. Világossá vált számára, hogy nem lesz képes véghezvinni elhatározását, de olyan erős vágy töltötte el, hogy folytatta útját.
Az úton zarándokokkal találkozott, akik látva, hogy háttal lovagol, gúnyolni kezdték. Körbeállták és kiabáltak: bolond, bolond. Ranierót elöntötte a düh és leugorva lováról ütlegelni kezdte őket. A zarándokok, amikor érezték kemény csapásait, meghátráltak és tovább odalógtak. Raniero, amikor magához tért, körülnézett, hogy mi történt a gyertyával, amiről megfeledkezett. Egy árokban talált rá kialudva, de előtte egy bokor tüzet fogott tőle.
- Bizony ez csúfos befejezése lett volna vállalkozásomnak. - mondta. Amikor meggyújtva gyertyáját újra nyeregbe ült, mély alázat érzése járta át. Tisztán látta, hogy képességei kevesek a fogadalom teljesítésére.
Egy fogadóhoz érkezett estére. Az udvar egyik sarkában kapott helyet, sőt abrakot a lovának és ételt magának. Raniero úgy látta, hogy a rablók még szolgálatot is tettek neki, mert ha bolond koldusnak nézik, könnyebben tudja elérni célját.
Alig telepedett le elnyomta az álom. Annyira fáradt volt, hogy egész hosszában elnyúlt a földön. Amikor fölébredt, nyoma sem volt az égő gyertyának. Kereste, de nem találta.
Szerette volna elhitetni magával, hogy örül, vége van az egész megpróbáltatásnak, de ürességet érzett, amikor ezen gondolkodott. Úgy érezte, hogy csak most érez igazán magában elszántságot fogadalma teljesítésére.
Felnyergelte lovát, és kivezette a fogadó elé. Amikor fel akart rá ülni a fogadós égő gyertyával lépett oda hozzá.
- Este, amikor elaludtál magamhoz vettem a gyertyádat.
Raniero nem akarta elárulni magát, ezért megdicsérte a fogadóst: Okosan tetted, hogy eloltottad.
- Nem oltottam el, mert láttam, hogy ennek valami jelentősége van rád nézve.
Raniero felragyogott az örömtől és boldogan folytatta tovább útját.

Raniero, amikor elindult Jeruzsálemből, úgy tervezte, hogy Joppéban tengerre száll, de a rablók elvették minden pénzét, így nem volt más választása, mint hogy a szárazföldön tegye meg az utat Firenzéig. Bizony jóval hosszabb lett így vándorlása. Keresztül kellett vágnia Kis-Ázsián, majd Konstantinápolynál átkelni a Boszporuszon. Északnak vennie útját és a Magyar Királyságon átvágva eljutni Itáliába.
Egész út során adományokból tengette életét. Leginkább azok a zarándokok segítették, akik most tömegesen keltek útra Jeruzsálembe. Bár egyedül lovagolt, napjai nem voltak unalmasak. Vigyáznia kellett a gyertyalángra, amely minden percben lekötötte a figyelmét. A legkisebb szellő, vagy esőcsepp elég lett volna, hogy kioltsa.
Útját még az is hosszadalmasabbá tette, hogy rossz időben lovagolhatott. Amikor egy magas hágón kelt át a hirtelen felélénkült szél fekete felhőket sodort feléje. A hegyoldalban egy sírboltot vett észre. Abba menekült be. Alig húzta meg magát szakadni kezdett a hó. Két napig nem tudta folytatni útját. Majd meg veszett a hidegtől. A hegyoldalba sok volt a száraz bozót, csak ki kellett volna menni tüzelőt gyűjteni. De úgy gondolta, hogy a nála lévő láng szent, és nem akart vele mást meggyújtani csak a Szent Szűz oltárán lévő gyertyákat.
A vihar kint egyre erősebben tombolt. Egy villám éppen a sír előtti fába csapott és meggyújtotta azt. Raniero mégis tűzhöz jutott anélkül, hogy a szent lágtól kellett volna kölcsönöznie.

Raniero elérkezett Itáliába. Egy napon elhagyott hegyi úton poroszkált. A lángon járatta gondolatait, amikor egy asszony szaladt hozzá és kérlelte.
- Adj tűzet, hogy begyújthassam a kemencémet, és kenyeret süthessek gyermekeimnek!
Kinyújtotta kezét a gyertya felé, de Raniero nem engedte, hogy más is kapjon a lángból, mint a Szent Szűz.
Az asszony tovább kérlelte: - Adj tüzet zarándok, mert kemencém tüzét mindig égve kell tartanom, hogy gyermekeim életben maradjanak. Raniero ezekre a szavakra engedett az asszonynak. Meggyújthatta lámpását a gyertya lángjáról.
Tovább lovagolva egy hegyi faluba ért. Egyre cudarabb idő lett. Ahogy a házak között elhaladt egy paraszt nézegette őt, amint elfoszlott köpenyében vacogott. Levetette rövid kabátját és feldobta Ranierónak, de az éppen a gyertyára hullott és eloltotta azt.
A lovagnak eszébe jutott az asszony, akinek tüzet adott és visszalovagolva hozzá újra meggyújtotta gyertyáját a szent lángról.
Megkérdezte őt: - Azt mondtad, hogy a láng, amit te ápolsz, gyermekeid élete. Meg tudnád mondani, hogy mi a neve annak a lángnak, amelyet én hordozok magammal?
- Hol gyújtottad meg a lángot? ? kérdezte az asszony.
- Krisztus urunk sírjánál ? válaszolta Raniero.
- Akkor nem lehet más néven nevezni, mint az Isten- és az emberszeretet tüzének ? felelte az asszony.
Raniero elmosolyodot. Úgy gondolta, ugyancsak furcsa apostola ő az ilyenfajta erényeknek.

Ismerős tájakon lovagolt, egyre közelebb járt céljához, Firenzéhez. Azon gondolkozott, hogy mihez fog kezdeni, ha teljesítette fogadalmát. A lovagi élet képei jelentek meg szemei előtt. A sok hadizsákmány, a merész hőstettek. Bizonyára örülnek majd bajtársai, ha újabb győzelmekre vezeti őket.
Ara lett figyelmes, hogy nem örül ennek a gondolatnak és egészen más vágyak mozgatják meg szívét. Felfedezte, hogy más emberré lett a gyertyalánggal megtett hosszú zarándokút során. Vándorútja során arra kényszerült, hogy örüljön mindazoknak, akik békességesek és könyörületesek.
Boldogság járta át, amikor azokra az emberek gondolt, akik békésen élnek otthonaikban. Megmelegítette szívét annak a vágya, hogy hazatérve újból régi mesterségének éljen és szerelmével megbékélve élje le élete hátralévő éveit.
- Teljesen megváltoztam! Ez a láng újjá teremtett ? gondolta magában. ? Egészen új emberré változtatott.