Egy XX. századi honfitársunk

A XX. században is élő zarándoklelkületről találtam egy elgondolkoztató beszámolót, a Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1995/3-4-es számában. Rónai Zoltán idézi Walter Starkie ír hispanista művét, amelyben beszámol 1954-ben tett hosszú zarándokútjáról. Leírja találkozását a Fehér Szűz Mária Villalcázar de Sirga-i templomában egy öreg zarándokkal:
"A gyertyák félhomályában arcának földöntúli sápadtságával, kócos, ősz hajával és borzos szakállával Gregorio Hernández-szoborhoz hasonlított. Durva, piszkos ruhát viselt, mezítláb járt nagy bottal és széleskarimájú kalappal, rajta a hagyományos kagylóval."
Együtt mentek azután Carrión de los Condes városkáig, s közben "az öreg elmesélte nagy vonalakban élete történetét."
Ismert és becsült jogász volt Budapesten, de a második világháború tönkretette életét. Felesége belehalt a nélkülözésbe, elvesztette két fiát, s a harmadikkal Németországba menekült. Azután elhagyta ez is. Egyedül maradt, s azóta zarándok, reumás lábbal szüntelen gyalogol az egyik kegyhelytől a másikig. Compostellában már négyszer megfordult. Élete könnyelműségeiért vezekel, s amikor éjjel a tejutat nézi, arra gondol, hogy a számtalan tiszta lélek között, akik haláluk után zarándokolnak, ott van szeretett felesége és két fia is. Fogadalmat tett, hogy szabad ég alatt alszik, meztláb jár és adományokból él.
"A legtöbb kolostorban és monostorban már ismernek és nem kell alamizsnát kérnem. Itt Spanyolországban elég volna arra hivatkoznom, hogy Mindszenty bíboros prímás honfitársa vagyok, s elhalmoznának mindennel. De nem mondom, mert vezeklő zarándoklaton vagyok."
Carriónban a San Zoilo monostor kapujában búcsúznak. Megölelik egymást: "Az apostol sírjánál majd találkozunk, zarándoktestvér..."