A szent tűz hordozója (III. rész)

Egy középkori zarándok legendája Selma Lagerlöf nyomán.
III. rész

Húsvét volt, amikor Raniero belovagolt Firenzébe.
Alig jutott túl a város kapuján, hátrafelé lovagolva, szétnyűtt köpenyét a fejére húzva, égő gyertyával a kezében, midőn egy koldus elkiáltotta magát: - Bolond, bolond!
A kiáltásra az utcán játszó gyerekek felkapták a fejüket és kórusban üvöltötték: - Bolond, bolond! Így kisérték Ranierót. Kiabálásuk előcsalogatta a házak lakóit.
Ehhez már hozzászokott Raniero. Ügyet sem vetett a kiáltozókra.
Azonban ők nem érték be ennyivel. Egyikük felugrott, hogy elfújja a gyertya lángját. Raniero magasra emelte a gyertyát és ügetésre ösztökélte lovát, hogy lerázza őket.
Ez csak jobban serkentette őket, hogy mindent megtegyenek a láng eloltásáért. Egyre többen ugráltak, hogy elérjék a lángot, mások pedig sapkáikkal vették azt célba. Hatalmas tolongás támadt az utcán. Senki sem érzett részvétet a szegény bolond iránt. A templomba igyekvők is megálltak és jót nevettek a játékon.
Gyertyája védelmében Ranierónak fel kellett állnia a nyeregben. Csuklyája hátracsúszott fejéről és látni lehetett arcát, amely sovány és sápadt volt. Gyertyáját olyan magasra tartotta, ahogy csak tudta.
Egy erkélyes ház előtt lovagolt el. Az erkélyen egy asszony előre hajolva kiragadta kezéből a gyertyát és besietett vele.
A tömeg hatalmas üdvrivalgásban tört ki. Ekkor Raniero megszédült nyergében és a földre zuhant.
A vérző férfi látványa mindenkit arra késztetett, hogy tovább siessen. Amint az utca elnéptelenedett, a házból Franceska lépett ki az égő gyertyával kezében. Raniero fölé hajolt, aki eszméletlenül feküdt, de amint a gyertya lángja arcába világított felugrott. Mintha valami mély kapcsolat lenne közte és a láng között.
Franceska visszaadta neki a gyertyát. Raniero próbált felülni a nyeregbe, de megszédült. Franceska segítette fölszállni és megfogva a kantárt vezette a lovat a dóm előtti térig.
Csendben mentek. Ezt csak az asszony sírása törte meg. Raniero, amikor fölpillantott megismerte feleségét, de nem szólította meg.
A sekrestye ajtajában leszállott lováról. Megköszönte Franceska segítségét, de nem tekintett rá, csak a gyertyát nézte. Egyedül lépett be a sekrestyébe.
Franceska meg volt győződve arról, hogy férje megháborodott. Úgy érezte minden reménye összetört. Hiába imádkozott annyit a Szent Szűz oltáránál, hogy visszakaphassa azt a Ranierót akibe belészeretett.
A feltámadás ünnepére készülődtek a templomban. A város népe már egybegyűlt. Egy pap lépett ki a sekrestyéből és középre állva elmondta, hogy Raniero di Raniero tért haza, és magával hozta a szent sír lángját Jeruzsálemből. Magasztalta a lovagot hősi vállalkozásáért. Beszédét azzal fejezte be, hogy kérjék Istent, adjon sok ilyen hőslelkű lánghordozót Firenze városának.
Franceska úgy érezte, sohasem volt még ilyen boldog. Már nem a bánat, hanem az öröm könnyeit hullatta.
A beszéd végén megnyílt a dóm kapuja és ünnepi menetben, maga a püspök vezette be Ranierót. Még nem tartottak a templom közepén sem, amikor egy idős férfi állította meg a menetet. Oddo volt az, annak a legénynek az apja, aki Raniero miatt vetett véget életének. Meghajolt a püspök előtt és olyan hangon szólt, hogy mindenki hallhassa: - Nagy tisztesség városunknak, hogy Raniero elhozta a szent lángot Jeruzsálemből. Ilyen nagy tettről még sohasem hallottunk. Ezért egyesekben felmerülhet a kétség, hogy talán ez nem is lehetséges. Hogy elejét vegyük az ilyen szóbeszédnek, adj bizonyságot arról, hogy ez a láng valóban Krisztus urunk sírjáról származik.
Raniero magában felfohászkodott: - Istenem, segítsél, hiszen csak a hegyek és a mezők tudnak tanúskodni mellettem!
Minek ide tanú - állt föl helyéről Franceska. - Mi Firenze asszonyai hitet teszünk Raniero di Raniero mellett.
Tolongás támadt a templomban. Az emberek két pártra szakadtak. Oddo körül egyre növekedett azok tábora, akik nem engedtek követelésükből.
Raniero egész útja során nem érezte ilyen fáradtnak magát. Elkeseredve emelte fel a gyertyát. Kész volt védelmezni, de úgy érezte, hogy ennek a küzdelemnek már semmi értelme.
Ekkor egy madárka szállt be a nyitott kapun. Egyenesen a lángba röpült. Ranieronak nem is volt ideje elrántani, a kis madár szárnyával máris eloltotta a lángot.
Raniero karja lehanyatlott és könnyek szántották végig arcát. Megkönnyebbülést érzett. Bevégeztetett.
A madárka tovább folytatta röptét, zavarodottan csapkodott szárnyaival, mint aki fogságban érzi magát.
Ekkor egy hang zúgott végig a templomon: - A madárka ég!
A kis madár, mint eleven láng röpködött a szentély magas boltíve alatt. Azután holtan zuhant a Szent Szűz oltárára.
Amikor a madár az oltárra zuhant már Raniero ott állt, mert keresztül vágta magát a tömegen. Arról a lángról, amely a madárkát felemésztette, meggyújtotta az oltáron álló gyertyát.
Erre a püspök fölemelve botját hangosan így kiáltott: - Az Úr tanúskodott mellette!
Mindnyájan, ellenségei és pártfogói is egyként ismételték a püspök szavát: - Az Úr tanúskodott mellette!

Raniero di Raniero éltes kort ért meg. Mindenki tisztelete, mint bölcs, jámbor és jószívű férfiút. De a város lakói ettől a naptól kezdve Pazzo (Bolond) degli Ranierónak nevezték és ő örömmel viselte ezt a kitüntető címet.