Beszámoló a jelzésfestő hétvégéről (2009. március 6-8. Veszprém-Szentgál)

Ármos Lóránd: A nagy nap előtt

Származási hely: Jelzésfestő hétvége Veszprém-Szentgál 2009. márc.6-8

A nagy nap előtt alig aludtam, félóránként arra riadtam, hogy elkések, és Balázsék hiába várnak rám a BAH csomópontnál. Szerencsére nem így történt, a terv szerint találkoztunk, és reggel háromnegyed nyolcra már be is futottunk Veszprémbe. Célunk az volt, hogy a Gyöngyök Útja zarándokút Veszprém-Szentgál közé eső szakaszát felmérjük, feltérképezzük, ellássuk jelzésekkel, valamint megismerkedjünk az ott lakókkal.

A reggeli eligazítás után a csapat két részre vált: Zsófi, Imre, Balázs és Bea a Veszprém – Bánd közötti szakaszt kapta, mi pedig, Erika, Máté, Ágota, és én, a Szentgáltól Bándig terjedő szakasznak vágtunk neki. Arra már nem emlékszem pontosan, mikor, hol, mennyire esett az eső és fújt a szél, azt viszont tudom, hogy rövid idő alatt csuromvizes lettem, többször beragadtam a sárba, és általában fáztam.

Miután megérkeztünk Szentgálra, kitoltuk Máté autóját a sárból, majd nekivágtunk a szeles, esős időben és a cuppogós sárban valaminek, ami nekem főként semminek tűnt, de amiről vasárnapra kiderült, hogy a zarándokút egyik szakasza. Az út előtti legnagyobb gondot az olyan esőkabát beszerzése jelentette, aminek nem árt a sárga festék. Ez nem sikerült, ezért az új fekete kabátomban csúszkáltam a többiek után.

Mivel a mi csapatunk fölött esett, és GPS nem volt nálunk, ezért kevesebbet jegyzeteltünk, és az átható esőben nem tudtunk festeni sem. Egyrészt, mert nem volt száraz felület, másrészt, mert a mezőn nem volt mire. Így aztán útközben volt időm elmélázni azon, hogyan kerülhetett három perc alatt sárga festék az új kabátomra, hova tűnt jó részen az erdő piros jelzésestül, mi a különbség őz és szarvas között – mint másnap kiderült, szarvasok voltak, az őzek nem járnak ekkora csordában – és hogy mit keres Magyarország erdeiben egy szenegáli tisztás nevű rész. Közelebb érve kiderült, hogy szentgáli tiszafás.

Bándon egyesült a két csapat, azt követően megvacsoráztunk a bándi Kiskakukk csárdában, és boldogan tértünk vissza a Regina Mundi plébániára, szálláshelyünkre. A másnap szép időt, meleget hozott. A csapat ismét kettévált: egyik része Veszrpém városon áthaladó jelzéseket festette meg, a másik része Bándtól újra végigjárva Szentgálig GPS-sel rögzítette az útvonalat.

Újabb zarándokszállásokat nem sikerült felkutatni, ami elgondolkoztatott: vagy tényleg nem létezik ugyanis az említett helyszíneken olyan 20 nm – egyházi, önkormányzati, vagy magántulajdonban álló helység - ahol a betérő zarándok alkalmanként a földön megaludhat, vagy a helyiek titkolják, és nem akarnak segíteni, vagy pedig rosszul keresünk. Magam részéről a harmadik lehetőségre gyanakszom.

Vasárnap délután, miután mindkét csapat jól végezte dolgát, és miután Imrével kellemes sétát tettünk az ázott mezőn a csipkebokrok között, újból visszatértünk Veszprémbe, ahonnan egyhuzamban nyomtam a gázt a BAH csomópontig.

A hazaútról csak annyi emlékem maradt, hogy az autóban valakik a Via Margaritarum Egyesület honlapjáról beszéltek, és az utasok nagyokat kacagtak hátul. Ebéd és kávé híján azon méláztam bambán, hogy mi lehet a különbség autóút és autópálya között, és hogy a városba visszatérve vajon mitől lett nagyobb a lárma és a sebesség.

Valakik valahol kiszálltak az autóból, utána bezuhantam otthon az ágyba.

A márciusi festegetésből a fenti élményekkel jöttem haza, valamint sok elhatározással.

Jó volt.