Zarándoklét

Nemeshegyi Péter: Istentől Istenhez (részlet)

A vándorlás titkai

"Mindenütt jó, de legjobb otthon" -- tartja a közmondás. De azért mégis jó az is, ha az ember néha elhagyja otthonát és vándorútra kel. Az otthon megszokott kényelme jó, kellemes. De megvan a veszélye is. Aki szellemileg csak otthonába zárkózik, begubózott ember lesz. A litván születésű filozófus, Emanuel Lévinas írta le találóan az ilyen begubózott ember életét. Az ilyen ember "házán" nincs sem ajtó, sem ablak. Minden "véges" nála; minden korlátolt. Minden, ami a "házában" van, az ô "tulajdona". Övé a szék, az asztal; övé az ebéd, a vacsora, övé a pénzesláda és a bankbetét. Ami a fejében van, az is az övé: az ô gondolatai, az ô tervei, az ô vágyai. Ha más ember lakik a házban, az is az övé: az ô cselédje, az ô felesége, az ô gyereke. Nincs szeme, hogy igazán meglássa ôket. Nem veszi észre orcájukon a könnyet. Csak azt nézi, hogy mit használnak neki, hogy tudja ôket kihasználni, kiélvezni. Az ilyen ember teljesen berendezkedett. Tele az éléskamra, tele a pince. Nem érheti meglepetés, léte biztosítva van. És mégis, épp ôrá áll a Szentírás szava: "Te balga! Ma számonkéri az Isten lelkedet! Kié lesz amit gyűjtöttél?" (Lk 12,20) Szerencsétlen ember! Nem ismeri az Istent! Mert mindent a maga véges mértékével mér, az Isten pedig végtelen; mindent magához viszonyít, az Isten pedig az, akihez minden viszonyul. Ha ennek a szerencsétlen embernek meg nem nyílik a szeme, ha nem tör ki gubójából, ha nem látja meg a másik ember arcát, amelybôl rászegezôdik az abszolút parancs: "Engem eszközödnek használnod nem
szabad!", ha nem ébred rá arra, hogy mit jelent az ilyen találkozás és milyen végtelen kalandba sodródik az, aki rálép a szeretet útjára, akkor soha emberré nem lesz: élô halott. Ezért jó néha vándorútra kelni, hogy bele ne gubancolódjunk a birtoklás, megszokás, önérdek, közepesség hálójába.

Egy régi orosz legenda egy negyedik királyról is mesél, aki a másik három királlyal együtt indult útnak. Edzard Schaper ezt a legendát használta fel és öntötte mesterien formába.
A negyedik király három csillogó drágakövet vitt ajándékul az isteni Gyermeknek. A négy közül ő volt a legfiatalabb, az ő szívét égette a legperzselőbben a vágy. Az úton haladva egyszer csak egy gyermek zokogását. A földre pillantva "egy fiúcska feküdt előtte a porban, gyámoltalanul, mezítelenül, öt vörös sebből vérezve. A gyermek szokatlanul idegen, gyenge és tehetetlen volt, az ifjú király szívét mély szánalom töltötte el iránta". Felemelte és visszalovagolt vele a faluba, amelyet épp csak az imént hagyott el. A gyermeket senki sem ismerte, ezért keresett neki nevelőanyát, és odaadta neki a ritka drágakövek egyikét, hogy a gyermek élete biztosítva legyen, aztán tovább folytatta útját. A magára hagyott gyermek érzékennyé tette a világ bajai iránt. Egy városon áthaladva halottas menet jött vele szemben. Családapát temettek. Az anyára és gyermekére rabszolgasors várt?Odaadta nekik a második drágakövet.

Egy középkori zarándok legendája Selma Lagerlöf nyomán.
I. rész

Sok évszázaddal ezelőtt élt Firenzében egy férfi, akit Raniero di Ranieronak hívtak. Raniero a város legerősebb embere volt. Még siheder korában sok jelét adta erejének. Egyszer egy házban tartózkodott, aminek padlását megrakták gabonával. A gerendák nem bírták a nagy terhet és összeroppanva azzal fenyegettek, hogy a ház összedől. Mindenki kirohant, csak Raniero maradt, és karjait kinyújtva tartotta a tetőt, amíg a többiek alá nem ducolták.
Őt tartották Firenze valaha élt legvitézebb polgárának. Minden zajra kirohant az utcára, annak reményében, hogy belekeveredhet valami verekedésbe. Ha kirántotta kardját nem nézte kik és hányan vannak ellenfelei, vadul nekik esett. Sokszor panaszkodott is Raniero, hogy túl békés város számára Firenze, ő kalandokra, harcokra született.

Egy középkori zarándok legendája Selma Lagerlöf nyomán.
II. rész

Hajnalban egy csuklyás alak lovagolt keresztül a táboron. Kezében égő gyertyát tartott, nyergének kápájára pedig mindkét oldalon egy csomó gyertya volt erősítve. Csöndesen lovagolt így a szunyókáló őrség sem vette észre távozását. Joppe kikötője felé vette útját. Raniero vidám volt, úgy gondolta játszi könnyedséggel fogja teljesíteni fogadalmát.
A ló megunta a poroszkálást és ügetésbe kezdett. A láng pislogni kezdett, és nem használt neki, hogy a lovag tenyerével igyekezett védeni. Raniero nem akarta, hogy ilyen hamar vége legyen elhatározásának. Megállította lovát és leszállva tépelődött egy darabig. Nemsokára fejéhez kapott és fordítva ült föl a nyeregbe, hogy testével védje a lángot. Így már tempósabban haladhatott, de már tudta, nem lesz olyan egyszerű teljesíteni fogadalmát, mint ahogy azt elsőre gondolta.

Egy középkori zarándok legendája Selma Lagerlöf nyomán.
III. rész

Húsvét volt, amikor Raniero belovagolt Firenzébe.
Alig jutott túl a város kapuján, hátrafelé lovagolva, szétnyűtt köpenyét a fejére húzva, égő gyertyával a kezében, midőn egy koldus elkiáltotta magát: - Bolond, bolond!
A kiáltásra az utcán játszó gyerekek felkapták a fejüket és kórusban üvöltötték: - Bolond, bolond! Így kisérték Ranierót. Kiabálásuk előcsalogatta a házak lakóit.
Ehhez már hozzászokott Raniero. Ügyet sem vetett a kiáltozókra.
Azonban ők nem érték be ennyivel. Egyikük felugrott, hogy elfújja a gyertya lángját. Raniero magasra emelte a gyertyát és ügetésre ösztökélte lovát, hogy lerázza őket.

Szent Jakab ünnepe alkalmából álljon itt néhány gondolat Matthäus Nimmervoll lilienfeldi, ciszterci apát írásából (a cikket A Via Margaritarum zarándokút ihletésére írta a helyi lapnak).

Újságcikk 2006. július 11.

MatthA¤us Nimmervoll apát

arról, hogy a gyaloglás az elmélkedés egyik formája

GYALOGLÁS, ZARÁNDOKLÁS & ZARÁNDOKLAT

Jövés-menés helyett...

Aki zarándokol, nem rohan
Aki zarándokol, nem menekül
Aki zarándokol, nem menetel
Aki zarándokol, nem túrázik
Aki zarándokol, nem kirándul
Aki zarándokol, nem sétál
Aki zarándokol, nem bóklászik

Aki rohan, azt az idő szorítja,
Aki zarándokol, azt az idő tágítja

Aki menekül, önmaga elől fut
Aki zarándokol, önmaga felé tart

Aki menetel, másokhoz igazodik
Aki zarándokol, saját ritmusára jár

Aki túrázik, teljesít
Aki zarándokol, teljessé lesz

Aki kirándul, kikapcsolódik
Aki zarándokol, bekapcsolódik

Aki sétál, nézelődik
Aki zarándokol, befelé figyel

Aki bóklászik, céltalan
Aki zarándokol, célra talál

Aki zarándokol, úton van.
Aki zarándokol, jó úton van.

GP 2006-05-31

Kapcsolódjon be a Via Margaritarum lelki hátterét jelentő imaláncba. Ezt az imádságot sokan naponta elmondják Európa több országában. Reméljük sokak lelki megújulását fogja szolgálni ez a zarándokút.

Urunk, Jézus Krisztus,
azt mondtad nekünk, te vagy az Út.
Meghívsz minket nap mint nap,
hogy az Atya felé irányítsuk lépteinket.
Add, hogy akik a Via Margaritarumon
Máriához szegődve járják utadat,
minden lépésükkel közelebb kerüljenek
általad az Atyához.
Áldd meg ezt a zarándokutat és mindazokat,
akik ennek éltetéséért fáradoznak.
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek,
miképpen kezdetben, most és mind?rökké. Ámen.
Mária, Zarándokok Édesanyja, könyörögj érettünk.

Vándor vagyok, hitem szerint zarándok. Homo viator, úton lévő ember. Valahonnan jövök és valahová tartok. Isten szeretetéből fakad életem, és benne találom meg célomat. A zarándoklás életforma, amelyet minden napomban megélhetek. Az otthon teendőiben, és amikor őseim nyomában egy szent helyre zarándokolok. A lényeg mindenkor ugyanaz: úton vagyok-e a szívem mélyén jelenlévő Isten felé?

• A zarándoklás során tudatosan vállalom a hontalanság megélését, hogy elszakadva ideig tartó, magam teremtette "otthonaimtól", Isten örök otthonosságát keressem. Ezzel kifejezésre juttatom Isten befogadó-szeretete utáni vágyamat.

• A zarándok szíve szegény szív. Igyekszem megszabadítani szívemet, mindentől, amihez a birtoklás vágyával ragaszkodik. Segít ebben maga az út. Már a csomagoláskor sok dologról le kell mondanom. Az út során el kell engednem terveimet, mert testem nem képes teljesíteni azokat. Lemondok a szállások előre történő biztosításáról, hogy rábízzam magam az emberek jóindulatára. Csak egy éjszakát töltök minden szálláson (ha fizikai állapotom engedi), hogy folyamatosan haladva célom felé lemondjak a turistaság örömeiről.

• A lemondás a zarándoklét egyik oldala, amely torzó marad a másik nélkül. Lemondok valamiről, hogy szabaddá váljak valami másra, értékesebbre. Szabaddá váljak Istenre, és benne mindenre, ami értékes.

• Istent szimbolizálja zarándokutam végcélja. Ennek a célnak, Isten szeretetének szemem előtt tartása lendít tovább a nehéz pillanatokban.

• A zarándoklás személyes, de egyben közösségi is. Zarándokként, miközben magamban járom Istenhez vezető utamat, létemmel jellé leszek az út mentén élők számára.

• Ahogy lépteimet Isten felé irányítom, felfedezem, hogy egyre jobban kilépek önmagam bűvköréből és a belső út közelebb vezet a többi emberhez is. Útitársakra találok, akikkel együtt járhatom utamat. Irántuk való nyitottságom, a velük való közösség vállalása formáló erejű gazdagsága zarándoklatomnak.

Keresztény zarándokként hiszem, hogy csak egy út van: Isten Útja. Jézus Krisztusban ez az út megtestesült. Ő az Út, aki az élet teljességére vezet. Meg akar szabadítani a halál minden formájától. Zarándoklásom során meg kell halnom a bűnnek, gőgnek, önzésnek, hogy zarándokutam húsvéttá legyen, átmenetté az életbe. A föltámadott Úr a halálból az életre vezető Út. Az ő nyomaiba lépve érhetek Célba:
"Én vagyok az Út - mondja Jézus,
Senki sem jut az Atyához, csak általam." (Jn 14,6)