Friss élmények a Via Margaritarum alapútjáról (Bp-Szentkút)

Mielőtt 2006. június 24-én Lourdes-ből a Pireneusokon át Santiago de Compostella-ba és onnan Fisterra-ba indultam vola, hírét vettem" Az élet gyöngyei" zarándokút ünnepélyes megnyitásának. Hogy az alap útvonalon elinduljak, meg kellett szereznem a zarándokútlevelet, és a 18 gyöngyhöz csatolt írásokat, de a gyöngysorhoz sajnos nem jutottam hozzá.

Nos bármennyire camino-tapasztaltnak minősítem magam, mégsem sikerült a nehezéket 12 kg alá szorítani. Így indultam Isten nevében június 29-én Péter és Pál verőfényes vasárnapján Szent Margit sírjához, majd onnan az Országúti Ferences templomba, hogy mise után a zarándokok áldásán is jelen lehessek,de a miséző atya nem tett említést a zarándokokról. Se gyöngysor se áldás? Csak nekivágtam a magyar camino alapútnak, és amikor a sárkányrepülősök startjához értem a jól jelzett vonalon, és egy leány éppen elrugaszkodott a földtől, lelki szárnyaim felhajtó szelet kaptak. Pilisborosjenőig meg sem álltam, de ott a település szélén az út menti akácfa alá a zöld fűre leheveredtem ebédelni. Ezt befejezvén olvasgatni kezdtem Kató Csaba gondolatait az „Útjelzők a XXI. század emberének" könyvéből. Ekkor egy nagymama és három unokája erősen kérlel, hogy menjek be hétvégi házukba ebédelni. Jóllehet túl voltam már az evésen, de ilyen kedves meghívásnak eleget kellett tennem. A finom ünnepi húslevest elfogadtam, és annak fejében a spanyolországi Szent Jakab zarándokutam néhány élményét meséltem el az Ürömből itt ebédelő négygyermekes fiatal családnak. Búcsúzáskor két kilométeren elkísért az apa és nagyobbik leánya. A Kevély-nyergen át meg sem álltam az Élet házáig, ahol éjszakázhattam, miután átizzadt ruhadarabjaimat kimostam és kiszárítottam.

Második napon háromnegyed hatkor elhagyom a Margit-ligeti kastélyt, és rábízom magam a gyöngysorjelekre. Azon töprengtem, hogyan is válhatnék krisztusivá a könyvecske alapján. Én elfogadom teremtettségemet, de némely rossz hajlamomat a teremtés hibájának tudom be. Vagy ily módon adatott a szabad döntés lehetősége, ahol a jó és a rossz közötti választás gyötrelme megmarad? – Istenem, hát hogy van ez? – Ródd tovább utadat, zarándok!

Pilisszentlászlót meghaladva, a többször bebarangolt Apátkúti völgyből kiemelkedve sűrű eső szakadt rám. Fel az esőköpenyt és nincs megállás. Visegrádon átkompoltam Nagymarosra és a Duna bal partján Kismarost elérve a
Csattogó-völgy sáros útjáról már-már visszafordultam volna biztató jelek hiányában, amikor zsivaj ütötte meg fülemet. A recepciós hölgy nehezményezte, hogy nem jeleztem egy nappal előbb érkezésemet, de látva, hogy a hátizsák már egybenőtt a hátammal, megkönyörült rajtam és egy egész jurtát bocsátott a rendelkezésemre. Itt ruhamosásnak értelme nem volt, tehát a harmadik napomat ugyancsak szagos cuccban fogom járni. Megjárta az eszemet az is, hogy megszakítom utamat a rossz idő miatt. Ekkor még nem sejtettem, hogy ennél mennyivel fertelmesebb is lesz még. Megráztam magam: Ha valamit elhatároztál és elindultál, nem adhatod fel, nem futamodhatsz meg, végig kell csinálnod!

2.

A harmadik napon, amint elhagytam a Csattogó völgyi menhelyet, a gyöngysor
jel elvezetett a verőcei piros jelzéshez. Derűs, verőfényes nap ígérkezik. Magyarkúton nem jól értelmeztem a sárga gyöngyjelet és a caminoraemlékeztető sárga kis nyilat, ezért a piros régi útvonalán oda-vissza, megint oda-vissza kóvályogtam, míg végül a helyes úton elindultam. Viszontagságos szakaszt jártam Szokolyáig. A Lesvölgyből kijutni hatvan fokos, meredek, átázott talajon, csaknem saját hajamnál fogva súlyos hátizsákkal egy fa lehajló ágába kapaszkodva lélegzet visszafojtva
sikerült.
Azt nem értettem, hogy miért van nagy adag sárga festék a meredély lábánál.
Aztán amit a vasút állomás mögött induló piros kereszt tartogatott a számomra, nem ecsetelhető kellő élethűséggel. Alig járatos ösvény, aztán tisztás, ahol az esőáztatta lucskos, mellig érő gisz-gazok fogadtak, szakadékok meredeken le és fel. Az elsőt egy hosszú rúdba kapaszkodva gyűrtem le, a másodikat megkerültem. Itt egy férfi éppen egy palack vizet rejtett az avar alá, hogy amikor visszajön, friss vize legyen. Miután elismerte teljesítményemet így hetvenhez közel, elmondta, hogy Montenegróba
készül, ahol villanypásztorokat szerel, sátorban él és amit munkájával keres elég neki mindenre, halat, gombát bárhol találni, rizst vásárol magának.Egyedül jár-kel, mert barátai nagyon lelkesednek addig, amíg élményeit hallgatják, de szétszélednek, amikor ideje van az indulásnak. Az egyedüllét nem a sivár magány. Társalogsz Isteneddel, magaddal, haragosaiddal, lelked mélyébe tekintesz, kimondod, bevallod, meggyónod mind azt, amit eddig még soha senkinek semmikor. Megbánod, elemzed, elveted és megbékélsz magaddal, a környező természetben jelenlévő Szentháromsággal. Tizenegykor feljutottam a Róka majd a Rác hegy gerincére, ahol lelkesítő látvány tárult elém. Egy óra múlva Nógrádra értem a Hunyadi utca 22. számú házhoz, ahol a Marosvásárhelyről származó vendégszerető székely kántor és édesanyja fogadott. Mosás, tisztálkodás, estebédelés után a nógrádi vár körüljárása következett, majd a család mesélt magyarországi beilleszkedésük
körülményeiről. Hat órakor szentmisén vettem részt, és ez éppen mint Spanyol földön, megkoronázta egész zarangoló napomat.

A negyedik nap július 2-a, Sarlós Boldogasszony ünnepe. A terv Diósjenő Nagyoroszi, Horpács, Érsekvadkert. Elnéztem az órát, úgyhogy ötkor már úton
voltam, és éppen megszólalt a nógrádi templom harangja, ami mindig imára ösztönöz. Távolodván Nógrádtól vissza-visszanéztem a várromjaira, és eltűnődtem azon; milyen más élet folyhatott itt évszázadokkal ezelőtt. Útközben Nagyoroszi felé olyan tócsás szakasz is előfordult, hogy nem lehetett kikerülni, bele kellett lépnem a vízbe, persze, telítődött a cipőm vízzel-sárral. A Pénzásás fordulónál elért engem az egy hetes leányunokám MMS képe, ami ugyancsak földobott barangoló-zarangoló egyedüliségemben. Tíz óra tizenöt percig reggel öt óta 21 km-t hagytam magam mögött, de nem álltam le pihenni, mert Horpács már csak egy ugrás. A falu templomának árnyéka bizonyult a legbiztonságosabb, legnyugodtabb, legbékésebb helynek, ahol hátizsákot le, cipőt le, ebédet, térképet, jegyzetfüzetet elő, hálózsákot leteríteni és delelni.

3.

Node! Jobbról előbukkan egy hölgy, meglátja a caminokagylót a nyakamban és
így kiált fel: „ Lányok gyertek hamar ide, itt van egy igazi élő zarándok,
aki a mi általunk festett jeleken eljutott Horpácsig!" És ekkor megismerhettem négy igen lelkes gyöngysorjel festő hölgyet: Gáll Zsófit, Illyés Erikát, Krizsán Irént és ………….Ketten 2006-ban a caminot is végigzarándokolták. Ez és még sok más egyéb lett közös nevezőnk. Hasonló lelkiségű, hívő, természetszerető, tenni-cselekedni akaró, a jobbíthatóságban reménykedő emberrel való találkozás nagy ösztönző erő.
Miután, mint csodabogarat körülfotóztak, Zsófi néhány útbaigazítást adott az előttem álló szakaszra én folytattam utamat. A találkozás örömétől lelkesülten nem egészen pontosan rögzült a fejemben a Zsófi ábrája, úgyhogy
a duzzasztott tó előtt jobbra fordultam, pedig az emelt gáton a tó másik oldalára kellett volna jutnom. Nos ebből a félrelépésből két órás harc, küzdelem, gyötrelem, megingás, dac, felnemadás a lelkemben, a talajon, a valóságban pedig áttörés a két méteres nád és csalándzsungelen, kökénytüskeakadályon iszapos csermelyen, hogy végeláthatatlan napraforgó, másfélméteres parlagfű sűrűségen horzsoljam véresre karomat, combomat, de kiutat ne leljek. SOS a mobilon Zsófinak, aki el nem tudta képzelni, hogy miféle rontás következtében kerültem a pokol tornácára. Ilyen helyzetben ő
sem tudott mentőövet dobni nekem. A pusztaberki útra vonszoltam magam, onnan 3 km-re vissza Horpácsra, a templom mellé, ahol vizet kellett kérnem, mert a déli forróságban elpárolgott vizem, tartásom, dicsőségem, nimbuszom stb. De akaratom nem lankadt, újraindultam 3 órakor onnan, ahonnan 1-kor már egyszer nekiveselkedtem a távnak. A duzzasztott tó előtt utolértem a jelfestő négyest, akik csak nézték azt a bolygó bolondot, aki előbb indul el és mégis később fut be. Persze van fantáziám, hogy tévelygésem okát a szorgos lányokkal való találkozásra hárítsam, mert minden képen felkutattam volna a piros jelt, amin haladnom kellett volna, ha nem vagyok bezsongva a kapottindikációktól. Ezt követően elhagytam őket, mert a jelfestéssel lassúbb volt a haladásuk. Érsekvadkert Kolping zarándokházhoz értem 4 óra után. Ennivalót vásároltam, mostam és fürödtem és a beérkező hölgyekkel a Sarlós Boldogasszony ünnepi miséjére mentünk. A padlón való alvást még csak-csak elviselem, de a karom, a combom sajgása alig hagyott aludni valamit. Érsekvadkerttel vadul megjártam ám!

Az ötödik napon csúcsosodott ki a jelzéshiány miatti kóválygás, pirosról sárgára, majd piros keresztre, aztán semmi jelre jutva többször telefonoztam Zsófival, aki a lányokkal már csak nevetni tudott a tanácskérésemen. Egy rönkszállító kamionos volt segítségemre két ízben is, hogy eljussak Mohorára. A templomdombon az Isten házának árnyékában töltöttem egy órát, majd itt már jól jelzett piroson és gyöngysoron elhaladtam egy gyógynövényültetvény mellett, ahol gyomláló jámbor asszonyokkal váltottam néhány szót, majd imádkozva, dúdolgatva, meditálva jártam a még 10 km-es távot Nógrádmarcalig. Itt tasaklevest és babkonzervet főztem magamnak. Eközben a marcali polgármesterrel mélyreható beszélgetésünk adódott, a paphiányról, a társadalmi zűrzavarról, a jogok, de nem kötelességek demokráciájáról, családról, a fiatalok külföldre vándorlásáról stb. Már félálmomban észleltem a négy leány érkezését.

A hatodik nap terve eljutni Nógrádsipeken keresztül Hollókőre.

Még tegnap este azt mondta a takarítónő, hogy pénteken esős nap lesz. És lett. Éjjel 3 órakor zivatar: dörgéssel, villámlással, zuhogó esővel. Fél hatkor ösztönösen elindulnék, halkan, állhatatosan esik és esik. Hét órakor már nem volt maradásom, fel a hátizsákot, rá az esőköpenyt és indulás. Hát
minden napnak van szenzációja, ennek miért ne lenne? Síkos, csúszós, átázott utakon szinte művészkedve jutottam tovább. Nyolc órakor a leányom szokott felhívni, de most ennek nem örültem, mert a biztonságba helyezett készüléket előásni a rejtekhelyről nem vagyok képes. Amikor a kék jelzést elértem, annyira megörültem, mert Országos Kéktúra járásom óta nagy bizalommal vagyokiránta. Ez az, amimiatt Cserhátsurányba ereszkedtem le kilónál is súlyosabbra sárosodott lábbelikkel. A hölgy, akitől azt kérdeztem: "Ugye, Nógrádsipeken vagyok?", nagy részvéttel és sajnálattal közölte, hogy nem. Nos Pistám, megint megcsináltad a plusz kilométerre valót. Vissza a fölfeléa tapadós, síkos, kisiklással fenyegető úton az elhagyott pirosig, ahol, ha jobban figyelek meglátom a sárga nyilacskát. Hál' Istennek, nem esik. Fél12-re a nógrádsipeki könyvtár előtt letelepedtem reggebédelni, mert félrelépésemet koplalással büntettem. Delelés közben a helybeliek kedvessége vett körül, nem haladtak el szó nélkül mellettem. Felkerekedtem és nem sejtettem, hogy milyen 4 órás küzdelemben lesz részem. Ragacsos, lerázhatatlan két kilós pata keletkezett jobb és bal lábamon. Az ijesztő traktorárkok tele vízzel, ezek kikerülése teljes figyelmemet lekötötte. Gombagyűtögető helybeliekkel találkoztam, akik a jelzett útnál sokkal jobbat ajánlottak, de én csak bólogattam és szívélyesen megköszöntem, de semmiért sem követtem. Erős szél támadt, a csend sehol, amit annyira megszerettem. A szél, amely ott fuj, ahol akar, nem tudni, honnan jön és hová megy, nos vele sincs bajom. Hajlítja a fákat, zúgatja a lombokat, társa lehet a vándornak.
Miután szállást találtam, mostam és tisztálkodtam, a Nap lemenőben volt, én
felsétáltam a vár melletti dombra, ahol megtaláltam a csendet, a nyugalmat,
ahol senki sem járt, miközben leáldozott a Nap a nyugati égen. Ilyen örömpillanatokat szeretnék néha megosztani gyermekeimmel. Az MMS, amit
küldök nekik, nem viszi az örömöt is magával. A fiam megérezte, hogy feszít
a vágy kapcsolatba lépni vele, és felhívott.

Július 5-én, szombaton Hollókőn 5 óra előtt ébredtem és hat előtt a legszebb reményekkel nekivágok a célegyenesnek. A kék jelzés szépen kivezet a faluból, de csak annyi. Kint a kaszálón áll egy betontömb, ezen a sárga
gyöngysor és egy üzenet: a magaslesnél balra. A kis sárga nyílból még találkoztam kettővel, aztán mentem, mentem, mendegéltem bozótos, benőtt, traktor vájta, vizes, tócsás utakon és 8 órakor befutok,-na nem Felső- hanem Alsótoldra. Vissza Felsőtoldra, hogy onnan Garáb felé meneteljek. Fel a Garáb nyeregbe és hosszan 12 órára eljussak Nagybárkányba. Az foglalkoztatott útközben, hogy vállalhatom-e én még a Máriazellbe vivő hosszú utat? Ekkor két érett szamócát kínál nekem a velem vándorló Jézus, hogy el ne komorodjak. Nagybárkányban eledelt vásároltam, de csak a Sámsonházára vezető betonút mentén heveredtem le étkezni fél 1-kor. 26 km volt így mögöttem. 2 órakor folytatom a caminomat és a geológiai védett falnál a jelfestő Erika üdvözöl, akit Woynarovich András hozott autójával, hogy szembe menjen a többi jelfestővel és így hamarabb végezzenek. Örömteljes viszontlátás volt. Szentkút felé menet a mély sarat kerülendő letértem a jelzett útról, ez azzal a következménnyel járt, hogy rábukkantam egy német rendszámú, elhagyott, kifosztott autóra, amit sietve elkerültem. Kelet felé igyekezve rátaláltam egy fél órai menetelés után a kék négyszög jelre, amely 4 órára bevezetett engem Mártaverebély-Szentkútra.

Bertalan atyától Emléklapot, szobát, vacsorát kaptam. Mostam, rendbe szedtem magam, hogy a Nemzeti Szentélyhez vonuljak hálát adni a megtett útért Istennek. Mária további közbenjárását kérni családom élő és elhunyt
tagjaiért.

Megjöttek a jelfestő hölgyek is, finom gulyáslevest vacsoráztunk együtt. Azzal az elégtétellel zárom a 7 napos zarándoklatomat, hogy nem gyulladt és
dagadt meg a lábam, mit két évvel ezelőtt Burgosban, hogy hólyag sem keletkezett a talpamra, hogy a sok csúszkálás, síkosság dacára nem estem el. Hogy a tévelygéseimet is el tudom viselni bosszankodás nélkül.

2008. július 6-án vasárnap tiszta kék az ég, nem igyekszem induláshoz, nincs újabb szakasz, de reggeli után, amit a következő hatos együtt fogyasztott: Gáll Zsófi, Illyés Erika, Krizsán Irén, Mészáros Mária, Woynarovich András és jómagam, a házfőnök, Antal atya miséjére mentünk. Különösen ünnepélyesen szólott az orgona, emelkedettnek láttam minden lelket, elérzékenyített az alázatról szóló szentbeszéd, meg a sok helyről ideérkezett hívő emberiség.

Roszel István

Szentendre